Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

A  SÖTÉTSÉG  BOLYGÓJA

 

            A három gyerek bánatosan járt-kelt a lakókocsi körül. Lógatták az orrukat szomorúan.

-- Úgy szeretnék már a bolygók közt repülni! -- sóhajtott Anita keservesen.

-- Azt hiszed én nem? -- mordult mérgében testvéréhez Rudika.

-- Miért nem csinálhat egy gyerek azt amit akar? -- kérdezte Robika. -- Miért csak a felnőtteknek szabad mindent? Nekünk miért nem? Ez nem igazságos. -- zsörtölődött tovább.

-- Mi lenne, ha most beülnénk a lakókocsiba, s illa-berek, nád a kerek, elrepülnénk? -- nézett testvéreire Rudika.

-- Mi lenne? -- húzta fel kérdőn a szemöldökét a kislány. -- Megmondom nektek. Olyan büntetést kapnánk, amit nem egyhamar felejtenénk el. De nézzétek, anya elaludt a hintaágyon olvasás közben. Itt a lehetőség egy kirándulásra! Mire felébred, mi már árkon-bokron túl leszünk!

-- Gyerünk! -- ugrott be Robika boldogan a lakókocsiba. -- Ne teketóriázzunk, hanem indulás.

Pár percen belül a gyerekek már valahol a tejút környékén jártak.Kép

-- Melyik bolygóra megyünk? -- kérdezte Rudika.

-- Az ősemberek bolygójára! -- vágta rá gyorsan Anita. -- Szerintem roppant érdekes lesz.

-- Helyes. -- mondta Rudika. -- Megyek, beütöm a komputerbe a bolygó adatait.

Testvérei is vele tartottak a gépterembe. A fiú figyelmesen nyomkodta a billentyűket, figyelve a képernyőn, hogy helyes adatot táplál-e a gépbe. A gép azonban nem vette be az adatokat.

-- Valami baj van a komputerrel. -- jegyezte meg izgatottan Rudika. -- Nem működik.

-- Most mi lesz? -- ijedt meg a két testvér.

-- Megpróbálom visszairányítani a lakókocsit a Földre. -- próbálta megnyugtatni őket a fiú.

A gép azonban egyáltalán nem működött, nem vette be a Föld koordinátáit sem.

-- Kényszerleszállás a legjobb megoldás. -- mondta Rudika. -- Nem kerülhettünk túl messzire a Földtől.

-- De azt sem tudjuk, melyik bolygóhoz vagyunk közel! -- aggályoskodott Robika.

-- Nem tehetünk mást, le kell szállnunk. Mindegy melyik bolygóra. -- jelentette ki Rudika. -- Meg kell javítani a komputert. Meg is nyomta a sárga, leszállást jelző gombot. A lakókocsi lassan ereszkedett lefelé.

-- Bárcsak egy veszélytelen, szép bolygó lenne alattunk! -- sóhajtott félénken és egyben reménykedve a kislány.

Ahogy ereszkedett lefelé a lakókocsi, egyszer csak elsötétedett minden ablak. A gyerekek az orruk hegyéig sem láttak.

-- Mi történt? -- kiáltottak fel.

-- No ez nem valami jól kezdődik. -- sóhajtott fel halkan Anita.

Abban a pillanatban földet értek. A lakókocsi reflektorával végigvilágították a terepet.

Egy város főterén voltak. Körös-körül házak, de fény sehol, egy szikrányi sem.

-- Kardot, pisztolyt vegyétek magatokhoz és tartsátok készenlétben! -- adta ki az utasítást testvéreinek Rudika. Ő is úgy cselekedett.

-- Nem tudjuk milyen bolygón vagyunk és azt sem értem, miért van ilyen korom sötét. -- magyarázta a fiú. -- De ha kiszállunk, remélem hamarosan megtudjuk.

Alig léptek le a lakókocsi utolsó lépcsőjéről, amikor éles fény gyulladt ki a város lámpáiból. A téren emberek álltak és izgatottan magyaráztak:

-- Sietnünk kell elintézni a dolgainkat -- hallották a gyerekek --, mert ismét nemsokára sötét lesz.

-- Jó estét! -- köszöntek a kis utazók a hozzájuk legközelebb álló bolygólakóknak, akik elég fura teremtmények voltak. Nagy fejük, rövid nyakuk és irtó nagy pocakjuk volt valamennyiüknek. A lábuk meg olyan görbe volt, mint egy karika.

-- Karikalábúak. -- súgta Anita, s mosolyra húzta a száját.

A fura emberek csodálkozva nézegették, amikor észrevették a jövevényeket, bár nagyon siettek.

-- Honnan jöttetek? -- kérdezték kíváncsian.

A gyerekek most is, mint már annyiszor -- ha új bolygóra kerültek --, illedelmesen elmondták, kik ők és honnan érkeztek.

-- Miért van itt ilyen sötét? -- kérdezték a pocakos emberektől. -- Éjjel van talán és borult az ég? De akkor miért nem vagytok a házaitokban? És miért fognak újra elaludni a villanylámpák? Miért nincs az égen Nap, vagy csillagok?

-- Rengeteg kérdést tettetek fel egyszerre -- mondta az egyik bolygólakó --, de válaszolok sorjában mindegyikre, mielőtt újból sötét lenne. Nincs éjszaka és nem borítja felhő az eget. Volt Napunk, Holdunk és csillagaink, mint a többi bolygónak, csak valaki elrabolta őket és bezárta annak a hegynek a gyomrába. -- mutatott a házak mögött emelkedő sötét, hatalmas hegyre. -- A hegy belsejében van egy márványterem. Oda zárta el a tolvaj a Napunkat, a Holdat és az összes csillagot. Azóta sötét van a bolygón.

-- Miért nem égnek állandóan a villanyok? -- érdeklődtek a gyerekek.

-- Azért, mert akkor hamar elfogyna a villamosenergiánk. -- adta meg a magyarázatot a pocakos. -- Így csak rövid ideig világítunk, s amikor kikapcsoljuk, újra töltődnek a generátoraink.

-- Ki a tolvaj? -- kérdezte Rudika.Kép

-- Sajnos azt nem tudjuk. -- felelte szomorúan az ember. -- Valaki közülünk lehet, mert idegen nincs a bolygónkon.

-- Itt van közöttetek és ti nem ismeritek fel, hogy ki az? -- csodálkozott a fiú.

Robika véletlenül felkapcsolta a zseblámpáját és a fénye rávilágított az előttük álló pocakosokra. Az egyik ember szeme furcsán világított, olyan volt, mintha sárgán foszforeszkálna.

-- Érdekes. -- jegyezte meg magában a kisfiú.

Abban a pillanatban kialudtak a városka fényei. Áthatolhatatlan sötétség vette körül a gyerekeket. Mindhárman a zseblámpájukkal világítottak. Robika kíváncsian pásztázott zseblámpája fényével körbe-körbe.  Egyszer csak, ahogy rávilágított egy pocakosra, annak a szeme újból foszforeszkálni kezdett. Robika nyugtalanul, halkan odaszólt bátyjának:

-- Felfigyeltem valamire. Az egyik pocakos szeme furcsán világít. Csak azé az egyé.

Bátyja óvatosan, nem feltűnően körbe világított az előtte álló pocakosokra. Ő is meglátta az egyik szemében a furcsa fényt.

-- Valami nincs rendben vele. Azt hiszem ez a pocakos, ál pocakos. Ő lesz a tolvaj. -- súgta testvéreinek. -- Biztos vagyok benne, hogy ez robot.

-- Mit tegyünk? -- kérdezte öccse.

-- Nem tudom még, de tuti, hogy szépszerivel nem adja vissza az elrabolt égitesteket. -- válaszolt csendesen Rudika.

-- Félek. -- nyöszörögte sírdogálva a sötétben Anita.

-- Tartsd a kezed a lézerpisztolyod ravaszán, az bátorságot ad. -- vígasztalta nővérét Rudika.

A világító szemű nyugtalan lett. Észrevette, hogy a gyerekek rájöttek titkára. El akart illanni a térről, de a gyerkőcök utána eredtek. A pocakos egy darabig futott, azonban érezte, hogy üldözői egyre közelebb érnek, így hirtelen megtorpant és megfordult:

-- Miért üldöztök ti engem? -- kérdezte mérgesen

-- Azért, mert te raboltad el a Napot, a Holdat és a csillagokat! -- vágta rá Rudika, pedig még nem volt teljesen meggyőződve erről.

A foszforeszkáló szemű a fegyvere után nyúlt, de a fiú gyorsabb volt és egy bénító lövést küldött a pisztolyából rá.

Hirtelen újra kigyulladtak a fények. A bolygólakók felfigyeltek a kis izgatott csoportra. Észrevették a mozdulatlanul álló társukat.

-- Mi van veled? -- fordultak hozzá a társai. -- Siess elintézni a dolgod, mert megint sötét lesz.

-- Ő nem tud elmenni -- lépett oda Rudika --, mert megbénítottam.

-- De miért? -- kérdezték többen.

-- Azonnal megtudjátok. -- titokzatoskodott a fiú. Azzal elővette a csavarhúzóját, félresimította a pocakos homlokáról a haját és ott egy kis ablak volt látható.

-- Ez az! -- kiáltott fel a fiú. -- Jól gondoltam, ez robot!

Kicsavarta a csavarokat, levette a kis takaró lemezkét és a koponyából előtűnt a sok vezeték, az IC-k, az alkatrészek.

-- A tolvaj! -- zúgott fel a tömeg. -- Közülünk valónak álcázta magát és ellopta a Napunkat!

Kép Rudika belenyúlt a robot fejébe, átprogramozta, s megparancsolta neki, hogy vezesse őket a hegyhez.

-- Hol a bejárat? -- kérdezte a robottól Rudika.

Az odalépett egy vastagtörzsű fához. A fán megnyomott egy gombot, mire egy hatalmas kéreg darab vált le róla. A fa belseje teljesen üres volt. A kisfiú behajolt a nyíláson és egy vastetőt fedezett fel lent a mélyben.

-- Szóval, a vastető alatt van a márványterem, amelyben van a Nap? -- tudakolta Rudika.

-- Igen. -- bólintott engedelmesen a robot.

A kisfiú fénykardjával felolvasztotta a vastag lemezt. A keletkezett nyíláson éles fénysugár villant és nyomban utána felszállt a kiszabadult Nap, a Hold és sok-sok csillag, fel-fel a magas égre. A Nap bevilágította az egész bolygót, melynek lakói ujjongva ünnepelték a bátor szabadítókat.

-- Mi legyen a robot pocakossal? -- kérdezte Rudika.

-- Meg kell semmisíteni! -- zúgták az emberek.

-- Helyes. -- válaszolta a kisfiú és fénykardjával egy sugarat bocsátott a robot fejére, aki azon nyomban pici golyóvá olvadt össze.

A gyerekek elköszöntek a pocakosoktól, hogy visszarepüljenek a Földre, de abban a pillanatban eszükbe jutott, hogy nem jó a komputerük.

-- Majd én segítek. -- szólt az egyik bolygólakó. Feltűrte ruhája ujját és belépett az irányítóterembe.

-- Egy drót ide, egyet összekötök. -- motyogta halkan, inkább magának, és hamarosan megjavította a rakoncátlankodó számítógépet.

-- Jó tett helyébe, jót kaptunk! -- mosolyogtak a gyerekek, s visszarepültek a Földre.

Anyukájuk még mindig szundikált, így senki nem vette észre, hogy a kis utazók merre jártak.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.