Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

ELTÉVEDT  ROBOT  KUTYA

 

          Egyszer régen, nagyon régen, két fiatal robot kutya,egy fiú és egy lány, megszökött az éj csendes leple alatt. Hatalmas telepen, magas drótkerítés mögött tartották őket. Kísérleti telep volt. Kísérleteztek a mérnökök, hogy hogyan tudnák őket úgy kifejleszteni, hogy izzig-vérig hasonlítsanak az igazi kutyákhoz.Kép

A nagy fárasztó, lelkiismeretes munka, mely nem ismert határokat, meghozta a várva várt gyümölcsöt.

A robot kutyák külsőre annyira hasonlítottak a hús-vér kutyákhoz, hogy egy idegen kívülálló nem tudta őket megkülönböztetni.

Volt a telepen kistestű tacskó, puli, törpe uszkár, de volt hatalmas labrador, dog, német juhász kutya is. Felsorolni sem igen lehet a fajtákat, a színeket. Sima szőrű, tarka, fehér, de göndör szőrű vörös, barna is. Szemet gyönyörködtető, csodálatos robot kutya csapat rohangált ide-oda. Játszottak, hemperegtek, ugattak, marakodtak úgy, mint a valódi kutyák.

A feltalálók büszkén gyönyörködtek bennük -- joggal --,  hiszen az ő teremtményeik voltak. Játéknak tekintették őket. Nem is sejtették, hogy olyan jól sikerült példányok voltak, olyan lelkesedéssel, teljes odaadással dolgoztak rajtuk --  szívvel-lélekkel --,  hogy egyes állatok ugyan olyan érzékkel rendelkeztek, mint ők. Nem csak egyszerű robotok voltak, hanem érző, környezetüket érzékelő robot kutyák.

Ezek közül -- néhányan voltak egyelőre csupán érző egyedek, akik nem csak külsőleg, de belsőleg is olyanok voltak, mint az igazi kutyák -- ketten, egy kan és egy szuka, úgy érezték el kell innen menni messzire, hogy élhessék az ő saját kis életüket. Olyan világot keressenek maguknak, ahol szaporodhatnak.

Egy alkalmas pillanatban, amikor az egyik mérnök belépett a telep kapuján műszerekkel, hogy megvizsgálja őket, kiosontak és futottak-futottak, ahogy a lábuk bírta. Kiizzadtak, ziháltak, de egymást biztatva rohantak tovább, hogy minél messzebb kerüljenek a telephelytől.

Amikor már nem hallották társaik ugatását, vonyítását, lassítottak kissé, majd egy bokros domb mögött hirtelen lehasaltak. A fáradtságtól horpaszuk gyorsan emelkedett és süllyedt.

-- Már nem bírtam volna tovább. -- nyüszített halkan a szuka robot kutyus.

-- Én is így érzem. Ha nem értük volna el ezt a kis búvóhelyet, menten kinyúltam volna. -- vigasztalta a kan zihálva. Nyelve majdnem a földig lógott.

-- Jó lenne egy pár korty víz. -- sóhajtotta és reménykedve szimatolt bele a levegőbe.

Igen, jól halljátok. Épp úgy szimatolt pici orrával, mint akármelyik házi kutya.

S nem is volt hiába, mert szeme csillogni kezdett örömében.

-- Gyere -- ugrott talpra. Orrával kedvesen oldalba bökte a fűben elfekvő társát. -- Gyere vizet érzek.

Azzal talpra ugrott a kislány robot kutya is. Elindultak abba az irányba, amerről a fiú robot érezte az életmentő víz kellemes illatát. Nem messze tőlük, kis, tiszta vizű patak folydogált. A hűs vízzel nemcsak szomjukat oltották, hanem meg is mártóztak benne. Felfrissülve leültek egymás mellé a patak partján.

-- Merre tovább? -- töprengett hangosan a kis kan. -- Van valami jó ötleted? -- kérdezte társától.

Mielőtt választ kaphatott volna,autó zúgásra figyeltek fel, mely gyorsan közeledett. Ijedten kapták fel fejüket a hangra, hegyezték füleiket.

-- Hasra! -- adta ki az utasítást a kan. Mindketten a fűbe lapultak.

Egy fehér furgon tűnt elő a kanyarban. Lassan jött és meg is állt. Két férfi szállt ki az autóból. Nagyot nyújtózkodtak.

-- De jól esik! -- mondta az egyik férfi.

-- Gyere, sétáljunk le a patakhoz és pihenjünk kissé. Ráérünk. Van időnk bőven, mielőtt felrepülnénk az űrbe, reggelizzünk meg.

Képzeljétek el, a furgon nem egyszerű autó volt, hanem egy kisebb űrhajó. Azt a megbízást kapták, hogy keressenek az űrben olyan bolygót, ahová el tudnák költöztetni a telephelyről a robot kutyákat.

Leültek, falatoztak, hallgatták a kis patak csordogáló vízének csodálatos, semmihez nem hasonlítható hangját. A fák ágai között madarak trilláztak. Minden békés volt.

A két robot kutya éhesen figyelte a tőlük pár méterre falatozó férfit.

-- Indulj utánam, de nesz nélkül -- szűrte suttogva a fogai között a kan, s lassan csúszva az autó felé kúszott. A szuka követte.

Amikor elérték a furgont, beugrottak a nyitott ajtón. Pár pillanatig lapultak, majd óvatosan behúzták minden zaj nélkül az ajtót.

-- Hogyan tovább? -- kérdezte az izgalomtól remegve a nőstény.

-- Voltam már ebben az autóban, azt hiszem te is, ezzel vittek bennünket kirándulni. Nézd ezeket a színes gombokat. Ezeket kell megnyomni, s akkor elindul az autó.

Kép -- Jó, jó, de melyiket?

-- Mit tudom én ... ?! Ezt, ni! -- s azzal a kan már meg is nyomott egy gombot.

A furgon abban a pillanatban felemelkedett a levegőbe, s hopp már a felhők fölé is repült.

A két férfi úgy ugrott fel, mint akiket darázs csípett meg. megszólalni sem tudtak, csak bámultak bambán a furgon után.

A két kutya is igencsak meglepődött. El akartak menni valahová, de arra nem gondoltak, hogy elhagyják a Földet. Pedig most az űrben voltak.

-- Most légy okos! -- mondta a szuka. -- Találd ki, melyik gombot kell megnyomni, hogy valahol földet érjünk! Nem bolyonghatunk örökké!

-- Ne félj addig, míg velem vagy. -- válaszolt nyugtatóan, magabiztosan a kis robot. -- Sok mindent belénk tápláltak a tudósok. Meg amit nem akartak velünk megtanítani én még azt is ellestem. -- mondta, s gondolatban még azt is hozzá tette -- úgy érzem túl sok mindent tudok.

Le is szálltak egy bolygóra, ami nem volt nagy, de teljesen lakatlan volt.

-- Nem baj -- vigasztalta társát kedvesen a fiú kutya -- nem baj, mi majd benépesítjük.

Úgy is volt. Pár év múlva nyüzsögtek a bolygón a szebbnél-szebb robot kutyák. A robot papa játszott, tanította a kiskutyákat. Egyszer azt mondta az egyik kedvencének:

-- Sokszor mutattam neked ezt a rakétát, még a furgonnal hoztuk magunkkal a Földről réges rég. Meséltem erről az időről sokat. Ezt a rakétát anyáddal többször ki is próbáltuk. Ki lehet lőni az űrbe, vígan lehet vele röpködni. Élvezetes nagyon. Ha vissza akartunk jönni a bolygónkra, ezt a zöld gombot nyomtuk meg. Akarod megpróbálni?

-- Akarom, akarom! -- ugrándozott a kis göndör szőrű fehér puli.

Az apja azon nyomban ráerősítette a rakétát, megnyomta a kék gombot, s a fia már fenn is volt a kék égben.

-- Ne feledd, a zöld gombot! -- kiáltott utána, de már csak a szél zúgását hallotta a fia, ami ott suhant a füle mellett.

Boldog volt a kicsi, hogy repülhetett. Boldog volt, hogy őt választotta az apja. Sokáig keringett az űrben.

-- Jó lenne visszamenni. -- gondolta, s amikor egy bolygó mellett suhant el és kutya ugatást hallott, azt hitte otthon van, mancsát rátette a vélt zöld gombra, megnyomta. De szegény kiskutya színvak volt, s a sárgát nyomta, amire a rakéta rögtön le is ereszkedett az alatta lévő bolygóra.

Boldogan,  s vidáman ugrott le a zöld gyepre. Kissé megingott a lendülettől, de még vissza sem nyerte egyensúlyát, amikor több, mint tíz kutya vette körül a rakétát. Ugattak, vicsorítottak. A legbátrabbak nekiugrottak a rakétának és tépni, marcangolni kezdték a vezetékeket, a gombokat. A többiek is nekiestek a színes oldalaknak.

-- Meg vagytok ti veszve?! -- vonyított rájuk a kis utas. -- Mit csináltatok? Miért kellett szétszednetek a rakétámat? Papa, papa! -- nyüszített keservesen.

-- Vaú papa, vaú gyere, nézd mit csináltak ezek a vadállatok!

Megtorpantak a harcias kutyák.

-- Állj! -- vakkantotta el magát az egyik vezér kutya. -- Állj!

Értetlenül kapták a fejüket a kutyák a vezérük felé.

-- Miért álljunk meg? -- kérdezték -- Hisz ilyet még soha nem láttunk. Miért nem téphetjük szét? Miért nem állapíthatjuk meg, mi ez a színes vacak?

-- Nagy meglepetésünkben nem vettük észre, hogy ebből a valamiből egy kutya jött ki. Nézzétek csak, hogy ordít, hívja az apját! -- azzal odalépett a kiskutyához aki nem hagyta abba a vonyítást

-- Hű, de fülsiketítően ordít! Ki vagy te? -- lökte oldalba az orrával.

Ijedten fordult meg a kicsi, még a sírásról is megfeledkezett.

-- Én ... én -- nézett csodálkozva a csapatkapitányra --, én egy kis kutya vagyok, olyan, mint te. -- válaszolta szipogva. -- A testvéretek!

Ekkor azonban feltűnt neki, hogy egy ismerős arc sincs közöttük, sőt a szaguk sem olyan, mint az övé.

-- Te ... ti ... kik vagytok?

A támadó kutyák is szimatolni kezdtek.

-- Ez nem közülünk való. Ez nem igazi kutya. -- jegyezte meg a vezér hitetlenkedve.

-- Robot kutya vagyok -- mondta a jövevény --, úgy látszik rossz gombot nyomtam meg a rakétámon. Szétszedtétek -- állt megint sírásra a szája --, most hogy megyek haza? Vaú, vaú!

Egy, az éterben kutató meghallotta az éktelen vonyítást.

-- Mi ez? -- kapta fel a fejét. -- Valaki segítségre szorul. Segítenem kell!

Bemérte a frekvenciát. A 28-as megahertzen megtalálta a sírás forrását. Azonnal feltette az internetre.

Anita épp a számítógép előtt ült, böngészett az interneten.

-- S. O. S! Segítség kell egy kiskutyának!Kép

-- Gyerekek, gyerekek! -- szaladt a testvéreihez. -- Gyertek a gép elé!

Azon nyomban tanakodni kezdtek. Mértek, számoltak. Kattingattak ide-oda a számítógépen és meg is találták a térképen azt a bolygót, amelyikről a vonyítás érkezett, amelyről a rádióhullámok kutatója beszélt.

-- A lakókocsihoz! -- adta ki az utasítást Rudika. -- Nincs vesztegetni való időnk! Segíteni kell a bajbajutotton!

Beugrott a lakókocsiba a három testvér, Anita, Rudika és Robika. Már magasan repültek az űrben, amikor megszólalt Anita:

-- Hűha, elfelejtettünk szólni anyáéknak! Most mi lesz? -- aggodalmaskodott őszinte, ijedt arccal.

-- Ugyan már, miért vagy úgy oda! -- rántotta fel a vállát Rudika. -- Nem ez az első eset, hogy szó nélkül leléptünk! Megdicsérni biztos nem fognak.

Pár perc száguldás után, a komputerbe betáplált adatok szerint a műszerek jelezték, hogy a cél bolygó felett vannak. Rudika megnyomta a sárga gombot, s a lakókocsi már ereszkedett is lefelé.

Földet értek. Azon nyomban ki akart ugrani a járműből Anita.

-- Ha, ha, nem oda buda! -- ragadta meg a karját Robika. -- Nem vagy észnél? -- ripakodott rá. -- Ez a kutyák bolygója. Szét tépnek, hisz nem ismernek! Azt sem tudjuk, milyen kutyák élnek itt.

-- Akkor mit tegyünk? -- lépett vissza a lépcsőre Anita és gyorsan becsukta az ajtót.

Épp idejében, mert a meglepett, felbőszült kutyák már rohantak a lakókocsi felé.

-- Már megint idegenek zavarnak bennünket! -- ugatott a vezér kutya.

Robika pár pillanatig tanakodva ráncolta a homlokát. Erősen törte buksi fejét, mi is a teendő.

-- Megvan! -- villant egyet a tekintete a gyerekekre. -- Hangosbeszélőn próbáljuk a kutyáknak elmondani, miért jöttünk.

Azzal bekapcsolta a mikrofont és közölte a bolygó lakókkal, hogy az idetévedt robot kutyáért jöttek, hogy haza vigyék. Amikor befejezte a mondandóját, megkérdezte:

-- Kimehetünk hozzátok? Ugye nem bántotok bennünket?

-- Nem bántunk, sőt dicsérünk, hogy ilyen bátrak és segítőkészek vagytok, amiért eljöttetek a kiskutyáért.

-- Melyik az eltévedt kutyus? Hiszen annyira egyformák vagytok? -- kérdezte Anita.

-- Ja -- mutatott rá az egyik kutyára -- ő lesz az, amelyik úgy itatja az egereket, igaz? -- s hozzá lépett.

-- Igen én vagyok. -- nézett a kislányra elcsukló hangon. -- Rossz gombot nyomtam meg, nem tudtam, hogy színvak vagyok. -- szipogott.

-- Tudod melyik bolygón élsz? -- tudakolta Robika.

-- Hát ... egy szép bolygón. -- válaszolta bizonytalan hangon a robot.

Egymásra nézett tanácstalanul a három gyerkőc.

-- Most mit tegyünk? -- villant némán a tekintetük.Kép

Ekkor Rudika felfigyelt a kis rakétára, amelyik elég rossz állapotban hevert a fűben. A kábelek össze-vissza lógtak, melyeket ide-oda lengetett a gyenge szellő.

-- Nincs más lehetőség, mint összerakni, megjavítani a rakétát. -- jelentette ki Rudika.

A három gyerek neki is állt azonnal a munkának. Amikor megakadtak, a számítógép elé ültek, onnan próbáltak az internetről segítséget találni.

A több órás türelmes munka meghozta a sikert. A rakéta útra készen állt. Robikáék felerősítették a kis robot kutyára, színes szalaggal megjelölték melyik gombot kell megnyomni, amikor már a felhők fölé emelkedett, hogy leszálljon a kis bolygóra, ahol aggódva várták a szülei és a testvérei.

Megkönnyebbülve, vígan integetett a magasból a kutya a gyerekeknek és a kutyáknak is. Pillanatok alatt eltűnt azonban a felhők között.

Rudikáék is elköszöntek a kutya csapattól. Beszálltak a lakókocsiba, megnyomták a kék gombot és hipp-hopp, sitty-sutty, már szálltak is lefelé, az udvar közepére.

Nem is vette észre édesanyjuk a távollétüket, de ők beszámoltak a sikeres mentő akciójukról.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

szerencsés pénz

(Szerencséspénz, 2010.07.03 11:06)

Keress naponta akár 100 euró-t, próbáld ki ingyen! http://szerencsespenz.c8.hu